Új kalandok

Itt: https://notrmoeva.wordpress.com/

Bye bye London

Közben eltelt 3 év.

Elkezdtem dolgozni Londonban egy magánklinikán, sokat tanultam, részt vettem ellátási csomagok kidolgozásában, egy kiváló diabetes csapat tagja voltam. Mellette, hogy a sürgősségi belgyógyászat se maradjon ki az életemből, locum doktorként bejártam Angliát, lettek kedvenc kórházaim Bury St Edmundsban és a skót határon (Scottish Borders).

De minden jónak vége szakad egyszer. Először a magánklinika döntött úgy, hogy nincs szüksége főállású doktorra mégsem. Visszajártam rendelni, de közben elkezdtem főállásban dolgozni egy észak-londoni kórház sürgősségi belgyógyászatán. Itt is sokat tanultam, és ha hiányzott korábban a pörgés hát itt jutott bőven, néha kicsit túl sok is. Aztán eljött a június 23, és a Brexit nyert. Hirtelen minden amit biztosnak gondoltam bizonytalanná vált. Mindenki azzal biztatott, hogy sürgősségi belgyógyászból már most is hiány van, nem kell félni hogy nem lesz állás. Ez igaz, de a bizonytalanság megvan. A bizonytalanság, hogy milyen extrákat fognak kérni ahhoz, hogy maradhassak, hogy nem sürgősségi belgyógyász családtagjaimmal mi lesz.

Elég multikulti környéken lakunk, szóval negatívumot, beszólásokat nem nagyon tapasztaltam, egy emlékezetes esetet kivéve. Na meg azt a vicces esetet, amikor a páciens nagyon megköszönte, hogy milyen kiváló ellátást kapott tőlem, majd épp belekezdett abba, hogy az NHS túl van terhelve mert túl sok ember jön ide, amikor az agya utolérte a száját és ráébredt hogy az én nevem sem éppen ősi brit, úgyhogy félbeszakítva a gondolatmenetet visszatért a thank you-hoz.

Szóval kétségek között, de úgy gondoltam kibekkelem és lássuk meg mit hoz a május, amikor az írek megtaláltak egy állásajánlattal, amit némi töprengés után elfogadtam. Úgyhogy most ír kamarai regisztráció kész, bőröndök bepakolva, jövő szombaton jön a költöztető, irány Wexford.

Ír kaladjaimról majd egy újabb blogban, remélem

Ez most igazi búcsú

Most nem csak úgy, hogy sziasztok, majd még jövök. Hanem most tényleg. Az a jó, ha nem jövök. Mert akkor sikerültek a tervek, Mert akkor bejött a számítás. Mert az azt jelenti, hogy öröm és bódottá. Vagy legalábbis valami hasonló.

De nem volt rossz RMO-nak lenni sem. Különösen itt, Sheptonban, annak kiváltképp örülök, hogy itt lett a vége. Sokat tanultam, sok érdekeset láttam, van, amit továbbviszek. És talán én is adtam, vagy csak az angol udvariasság, de többen is elmondták, hogy mennyire jó, hogy együtt dolgozhattunk, és hogy megismertek.

És most kicsit szorongva, nagy várakozással, izgalommal irány a jövő. Ez a blog így biztosan nem folytatódik, szóval ettől is búcsúzom. Remélem a wordpress nem veszíti el. Aztán ha lesz kedvem írok megint. A cukorbetegségről biztosan.

Hú de elérzékenyültem.

Vasárnap

Ma teljesen magamra voltam hagyva egyetlen nővérkével, még a recepción sem volt senki, így amikor be kellett engedni látogatót és a nővérke leszaladt, én felügyeltem az osztály. Szerencsére alapszintű ápolási feladatokat képes vagyok ellátni rövid időre. 

Ilyen intermezzoktól eltekintve nem nagyon piszkáltak, szóval belecsaptam a billentyűkbe. Igen jól haladtam a feladataimmal, közben szólt a számítógépemen található összes zene, ami igen eklektikus. Vannak általam választott zenék, pl. Tom Lehrer, Straight No Chaser, George Michael, Prince, Ferenczi Gyuri meg Bran, sőt még egy Hugh Laurie is akad. És van, ami ajándékként jött, ilyen a Little Mix. meg  Mazzy Star (courtesy of Amazon). 

Egy jégeső meg egy zivatar között kihasználtam a napsütést és kiszaladtam levegőzni. 

Már kevesebb mint 24 óra van hátra, nagyon kellemes re sikerült ez az utolsó hét, mindent kihasználtam, amit lehetett: dolgoztam, írtam sokat, jutott idő gondolkodni arról, hogy hova tartok, és még pihenni is sikerült. 

Egyedül lenni

Pár napja a Háziorvosblog Facebook oldalán volt egy rövid bejegyzés arról, hogy mennyire fontos, hogy az embert néha hagyják egyedül lenni. Az RMO-hetek például erre is jók. Még akkor is, ha pörgős az osztály, ha sok a beteg, még akkor is jut idő ezeken a napokon arra, hogy az ember gondolkodjon. Otthon a munka-család-barátok háromszögben néha túl sok a folyamatos input, és nincs erre lehetőség. Hányszor volt, hogy elhatároztam, szakítok magamra 1-2 órát, esetleg egy fél napot, aztán jött egy telefon, egy kérés, egy elhárítandó katasztrófa, és borult minden. Az RMO hetek sokat segítettek nekem abban, hogy meghozzak döntéseket, vagy legalább végiggondoljak dolgokat. A nyilvánvaló gazdasági indokok, és a korábban már emlegetett PhD írás mellett ez még egy indok lehet arra, hogy az ember RMO legyen egy darabig. 

Most, hogy más irányba indulok, erre kell ügyelni, hogy legyen saját idő. Egyelőre úgy gondolom lesz, majd úgy intézem.

Itt gondolkodásra, irogatásra, számítógépes munkavégzésre tökéletesen alkalmas nap van. Térerő pl. nincsen egyáltalán, így még az sem tud felhívni, aki tudja a számom. Egyetlen páciens maradt itt, ő is a javulás útján. A kedves konyhásnéni felhozott egy tányér scone-t hozzá eperlekvárt meg vajat, Megterítettünk amúgy úriasan, és kisujjunkat eltartva elfogyasztottuk. 

Aztán igyekeztem lejárni, de csak az épületen belül, mert kinn ugyan néha kisütött a nap, de olyankor pár perc múlva jégeső, zivatar következett, amit inkább bentről néztem.

 

After

Tegnap este fellendült a társasági életem, egyrészt megismerkedtem a kórház legújabb magyarjával, másrészt (és ez igazán nagyon jól esett), egy szabadságon levő doki szaladt be elköszönni, hamár várhatóan RMO-i minőségemben nem jövök többet. 

Az osztály hétvégére elcsendesedett, egy kliens marad velem hétfőig, ha minden jól megy. Így sajnos nagyobb kirándulásra nem lesz módom, de ha nem esik nagyon, tudok majd járni itt a ház körül. Mert a mozgás, az nagyon hiányzik. Persze fekvőtámasz, meg tornagyakorlatok, minden órában, hátfájás ellen, na meg a tromboprofilaxis, de a szokásos 20 km bringához képest kevés. De majd jövő héten otthon. 

Angliában még sosem bringáztam, de majd nyilván eljön az is, érdekes lesz. Azt hallottam, hogy az itteni bringákon még a fék is fordítva van….

Közben meglepve tapasztaltam, hogy az Amazon a filmgyártásba is belevágott. Az Amazon Prime, amire jó hosszan be vagyok fizetve, most egy csomó filmre és sorozatra ingyen stream-et biztosít, sajnos csak innen az Egyesült Királyságból elérhetően. A sorozatokat böngésztem, amikor rátaláltam néhány érdekesnek tűnő pilotra, amikre rákeresve kiderült, hogy ezeket az Amazon maga készítette, és a nézői visszajelzések alapján már állítólag be is kérte a folytatást. A The After és a Mozart in the Jungle fel is került a listámra. Az After egy olyan misztikus sci-fi, amit én különösen kedvelek, rejtélyes egybeesésekkel, titokzatos idegenekkel, és Nathan Petrellivel a Heroes-ból (na jó itt nem Nathan Petrellinek hívják, de akkor is). 

Orrászat

Tegnap fülorrgége nap volt, és ma is az van, Ezt nem annyira szeretem, mert az orron operáltak borzasztóan tudnak vérezni, és rendszerint nehezen csillapítható helyekről. Persze van jó kis tampont, meg mindenféle cucc, de azért ahhoz is kell egy olyan típusú brutalitás, ami a fülorrgégészek sajátja. Őket mindig borzongással és csodálattal figyelem, mert ez az a szakterület, amiről anno egyből láttam, hogy nem enyém. Persze sebész sem akartam volna lenni, de arról legalább el tudtam képzelni, hogy ha nagyon muszáj akkor esetleg. Eddig (lekopogom) mindig megúsztam a tamponálást, remélem nem az utolsó hetem lesz az ahol ilyesmire szorulok. 

Tegnap este az orrászati betegek pátyolása mellett még volt 2 telefonos segélykérő, akiket be is invitáltam egy alaposabb megtekintésre. Közben a nővérek megdicsértek, hogy milyen ügyesen cserélek kötést, mert a kíváncsiságtól hajtva, őket meg sem várva lestem be alá, és ha már lebontottam, és én voltam beöltözve, akkor én is kötöztem újra, ők csak adogatták a cuccokat. Persze általában szívesen veszem a segítséget jobb kézügyességű emberektől, de azért elboldogulok ha kell. 

A kötözés az nem olyan tudomány, amit az RMO évek alatt szereztem, mindig is kíváncsi voltam, és a belgyógyászatra érkező betegek kötései alá előszeretettel néztem be (az ember néha váratlan dolgokra bukkan). De az orrtamponálás például igen, bár nem állíthatom, hogy tudom, mert igazából még sosem kellett csinálnom, de többen több helyen megmutatták már, tehát mondhatjuk, hogy elméletben jól megy. 

Közben intézem a különféle papírokat, kicsit szorongva, hogy mit rontok el, és bennem az ősi reflexek, hogy le leszek tolva, de nem. Not to worry. Semmi problémát nem okoz, ha valamit javítani kell. Ezt azért előbb-utóbb megszokom majd, hogy az ügyintézésnél kedvesek, és segítenek.

1

Tegnap este beigazolódott, hogy igazából nem kell sok beteg ahhoz, hogy dolog legyen, sőt igazából rendszerint egy vagy kettő kell. Persze az ronthat a helyzeten, ha mellette van még sok, akivel a rutin teendők azért megvannak. De tegnap este a visszahelyezett beteg egymaga okozott némi izgalmat meg feladatot. Szerencsére még alvásidő előtt, szóval a beauty sleep-et nem zavarta semmi. 

Amúgy béke, haladok az egyéb feladataimmal, még egy ebéd utáni szundi is belefér. 

Közben down memory lane… Ha már nincsenek meg a bejegyzések, igyekszem emlékezetből. Amikor elkezdtem az RMO-t akkor ez volt a jó döntés. Felmerült még mindenféle locum, de az egyhuzamban több, mint egy hét, és a család azt rosszul viselte volna. És akkor mellé jött mindenféle netes munka, azaz olyan elfoglaltság kellett, ami mellett arra is jut idő. Nem kell házimunkát végezni pl. (azt egyébként is könnyű szívvel kihagyom, ha van aki megcsinálja). Voltak olyan nem kicsit rosszindulatú vélemények, hogy ezt a munkát egy beszélő majom is meg tudná csinálni, de ez nem igaz (amikor az ember egyedül van egy kórházban, és bármi megtörténhet). Az persze tény, hogy ez nem egy karrierépítő munka, de aki figyel sokat lehet tanulni. Én azt hiszem szinte mindegyik kórházból hoztam valami pluszt. Ami nem feltétlenül konkrét szakmai tudás, sokszor szervezési, hozzáállási kérdések. 

És az is szerencse, hogy megtaláltam azt az ügynökséget, ami képes alkalmazkodni az összevissza menetrendemhez. De most itt az idő továbbhaladni.

Looking back – looking forward

Így az RMO korszak végefelé elöntött a nosztalgia. Ennek kapcsán szembesültem azzal, hogy a freeblog időközben végleg meghalt, és vele együtt a legkorábbi bejegyzéseim (így jár az aki nem menti le). Az utolsó pár hónapot még elő tudtam túrni a web.archive.org-ról, de a legkorábbiakat már a Google cache-ban sem lelem. Nyilván ha kompromittáló képek lettek volna benne akkor random felbukkanásuk várható lenne, na de így…

De nem baj, így is van min a múltba révedni, meg különben is inkább most előre, érdekes időszak ez így is (“May you live in interesting times”). Készülök az új melóra, teli vagyok tervekkel és ötletekkel. Közben otthon is volt némi profilváltás, új rendelés, ott is kellenek új ötletek. Szerencsére mostanában csupa olyan emberre akadok, aki hozzám hasonlóan gondolkodik a betegellátásról.

Közben ez a hét  tartja magát a beharangozottakhoz és csendes. Ma a legnagyobb izgalmat az okozta, hogy búcsúzóul hoztam otthonról macskanyelvet, meg Szamos marcipánt. Itt az osztályon a csokik fél-életideje amúgy sem hosszú, se azt hiszem ezúttal rekord dőlt.

A betegellátás nem megterhelő, ami nem baj, mert teli vagyok alternatív feladatokkal. Szokásos munkáim mellett még egy PhD-t is kell opponálni. Ha így haladunk, meglesz.

Ami itt mindig nehéz, az a napi mozgás. Nincs szőnyeg a földön fetrengős szokásos PIlates gyakorlataimhoz, a WiFi nem elég gyors ahhoz hogy tornavideokat használjak. Óránként pár perc valamit csinálok persze, de mivel otthon már elindult a bringásszezon, méginkább érzem, hogy ez kevés.

Last shift

És ismét Shepton Mallet. Azzal a különbséggel, hogy nagyon úgy fest, ez az utolsó RMO hetem. Nem akarok semmit elkiabálni, meg úgyis csak akkor tuti, ha már megtörtént, de úgy néz ki, hogy megtaláltam azt az állást, amit mintha rám szabtak volna. Ahol azt csinálhatom, amit legjobban szeretek, úgy ahogy mindig is szerettem volna, és mindezt kellemes környezetben. És benne rejlik a lehetőség, hogy egyszercsak majd nem lesz négy állásom.

Jó, hogy az utolsó hetem az egyik kedvenc helyemen van. És az is jó, hogy azzal fogadtak: laza hét lesz. Azért amikor átvettem a stafétát, rögtön betegellátásba fogtam, de nem volt túl megterhelő.

És itt is tavasz van, napsütés, friss illat. Ilyenkor nem zavar, hogy a kórházon belül nincs térerő és ki kell mennem ha telefonálni akarok. Remélem ilyen marad, és hétvégén kijutok a házból sétálni.