Kicsit félve írom ezt a posztot hiszen minden azzal van tele, hogy a WordPress zombihálózati támadás alatt áll. Abból amit tudni lehet azért valószínűleg én a kevésbé veszélyeztetett kategóriába tartozom, reméljük a legjobbakat. A freeblogról egyszer már menekülni kényszerültem, innen nem állnék tovább már.
Amúgy Shepton Mallet reloaded, ismét itt vagyok. A múltkor nagyon kellemes hetem volt itt, remélem most sem lesz másképp. Az út ide azért kalandos volt. Szerencsére ma késői indulású volt a Ryanair, így amikor keltünk, akkor már az idő úgy kezdődött, hogy 04:. Azt nem szeretem amikor 03-mal kezdődik az ébresztés… Időben indulás, időben érkezés, de jelentem a Stansted is kicsit elromlott, mert eddig mindig úgy suhantam át az útlevél-ellenőrzésen, hogy ihaj, most meg rendes sor volt. Nem olyan rossz, mint Luton amikor rossz, de mégis.
Aztán irány a vonat. Shepton Malletba nem jár vonat, csak a szomszédos Castle Cary-be, ami még önmagában nem lenne baj, de oda sem gyakran. Más állomáshelyeimre óránként akár több vonat is szállít, de ide egész délelőtt egy. Ami ha pontos akkor szűken bár, de elérem az átadást. Na de nem volt az. Amikor már láttam hogy ebből késés lesz, kicsit pánikoltam, hogy nem tudom a leváltandó lányzó számát, aztán rájöttem, hogy mindegy is, mert úgysincs a kórházban térerő. Mivel még maradt pici moblinetem múltkorról, hagytam neki mindenütt üzenetet. Így nem tűnt idegesnek, amikor röpke fél órás késéssel belibbentem.
Gyors átadás, finom ebéd, vacsora étlap tanulmányozása. Cheese-cake-kel borzolják az idegeimet, pedig muszáj visszafognom magam. Ahogy az ortopédsebész fogalmazott, akinek a térdemre panaszkodtam: Hát a testsúly kérdését nem kerülhetjük meg….
Egy orvos kalandjai Angliában 